1. Megérkeztünk Firenzébe

 

Csomagok felcuccolva, környék felderítve. Az Arno partján béreltünk lakást, az Amerigo Vespucci hídnál. Ez a belváros szélén, a városfalon még innen lévő környék ugyanúgy  nyüzsgő és telis-teli van éttermekkel, kávézókkal, roskadozik a történelmi emlékektől, vagy éppen pompázik, de már megjelennek a hétköznapi élet jelei. Munkába siető és onnan haza tartó olasz családok, bringázó kiskölykökkel perlekedő nagymamák, dagi kutyát sétáltató öregurak, akik aztán kedélyesen kiabálnak át egymásnak az út túloldalára, szóval olaszosan zajlik az élet.


Így történhetett, hogy miközben próbáltunk átjutni az Arno másik partjára, hamarosan mesélem miért, kedvesen beinvitáltak egy közösségi parkba, ahol azonnal tagok is lettünk 2022-re. Két euro tagdíjért kaptam egy kártyát, ami a belépésre jogosít és az ott szervezett minden rendezvényre.
Ha éppen semmi esemény nem zajlik, akkor összejönnek bridzselni, sakkozni, beszélgetnek, napoznak az árnyas ligetben délutánonként. Este kinyit a grillterasz és folytatják, amit délután megkezdtek.


Mi viszont átsétáltunk a Vespucci hídon, hogy hagyományainkhoz híven, utunk kezdetén meglátogassuk a Mestert a San Salvatore in Ognissanti templomban.
Sokan zarándokolnak ide hozzá és leginkább abban kérik a közbenjárását, hogy adassék számukra is sugárzó művészi képesség és érjenek el olyan sikereket képzőművész pályájuk során, mint Alessandro di Mariano di Filipepi Vanni, vagy ahogy mindenki ismeri: Sandro Botticelli.
Kis cédulákat hagynak a sírhelyet magába foglaló kápolna korlátján, apró rajzokat, virágot hoznak a világ minden tájáról.
Jó ez látni, jó elidőzni ebben a nyugalomban. 1510 telén, 66 évesen, nincstelenül, nyomorogva elfeledve halt meg. Ha nem szánja meg egy-két régi csodálója az egykor pompás időket megélt Mestert, jeltelen sírba temetik az Ognissanti temetőjében. Szerencsére nem így történt, így aztán még ma is látogathatják lelki rokonai.

Ide vezetett hát első utam, tiszteletem tenni és közbenjárást kérni ihletett pillanatokért, kreatív energiákért. 

22:38 a napnak lassan vége, de az élet még javában zajlik. Attól tartok az olaszos ritmus máris ránk ragadt és csak ilyenkor lesz majd időm naplót írni. 

Az első igazi reggelen szertartásosan beültünk egy kávézó teraszára itt a hazai placcon, nem ám a turisták közé és elfogyasztottuk a cappuccino- croissant reggelinket. Aztán tovább andalogtunk a helyi ABC-ig, itt éppen Conad és bevásároltunk friss pestot, sonkát, fekete olajbogyót meg focacciat és másodszor is megreggeliztünk. Ezek után szél nem érhet, nap nem éget, nekiindultunk a városnak.

Az Arno bal partján sétálva remek látképpel tárult elénk újra az Ognissanti. Odabiccentettünk Maestro Botticellinek és baktattunk tovább az árnyékos oldalon, irány egy welcome fagyi a Ponte Veccion. 


Pózoltunk fagyival, híddal, csak nektek, becsszó :) A fagyi pont olyan remek, mint legutóbb, ember viszont sokkal de sokkal több van, mint tavaly a pandémia két felvonásának szünetében, így időbe telt míg áthömpölyögtünk az aranyművesek kicsiny hídján a városháza irányába.

A Ponte Veccio az egyik leghíresebb látványossága Firenzének. Itt a legkeskenyebb az Arno, így nem csoda, hogy már a rómaiak idején is híd ívelt itt át, illetve majdnem itt. A jelenleg is álló romantikus építményt 1345-ben egy Taddeo Gaddi nevű mester építette, mivel az előzőt 12 évvel korábban elsodorta egy árvíz. Bár meg kell mondanom nektek, hogy akkoriban és még a reneszánsz idején virágzó Firenzében is, ez a híd minden volt, csak nem romantikus. Az apró bódényi műhelyeket hentesek és tímárok foglalták el, akik a nyersbőrt az Arno vizében áztatták úgy nyolc hónapon keresztül, majd a penetráns szagot további bukéval cizellálva, lóvizeletben pácolták a bőrt a folyamat megkoronázásaként. El tudjátok képzelni, milyen gyomorforgató bűz lengte be a belvárost egy langy nyári éjszakán?  Ferdinánd nagyherceg 1593-ban elégelte meg, hogy minden alkalommal émelygés fogja el, ha át kell kelnie a hídon, ezért betiltotta a “gusztustalan mesterségek”-et és csak ékszerészek, aranyművesek tevékenységét engedélyezte. Számoljátok ki helyettem, hogy a galamb lelkű, vagy erős gyomrú firenzei polgárok, hány emberöltőn át tűrték meg a bűzt!
 

Kétségtelen, hogy a rendelet ma is erősen tartja magát, így zavartalanul elfogyaszthattuk a fagyinkat. Mindenhol arany ékszerektől és gyönyörű óráktól roskadoznak a kirakatok. Bár személyes meggyőződésem és ezzel nem vagyok egyedül, hogy a híd még különösebb hangulatot áraszt este, amikor az üzletekre felkerülnek a többszáz éves boltíves fazsaluk és láthatóvá válnak a csodálatos vasalatok a homlokzatokon. 

Ahogy átérünk a Ponte Veccion, a jobb oldalon hamarosan feltűnik az első keresztutcába bekukkantva a Piazza della Signoria. Bár a turisták inkább a Duomot tekintik a város központjának, egy firenzei számára itt az erőközpont a Városháza terén. Szerintem is, de ez mellékes. A városháza a Palazzo Veccio, mely az évszázadok során volt már tartományi központ, szolgált pár évig a Medici család otthonául, most is önkormányzati irodáknak ad helyet, illetve múzeum. Néhány terme ugyanis látogatható. A tér felett 94 m magas tornya uralkodik, mely a legmagasabb a városban.

A tér izgalmas eleme a Loggia dei Lanzi, ahonnan a reneszánsz időkben még az arisztokrácia nézte az ünnepségeket, vagy szónokok hergelték a népet meggyőződésük szerint. Ókori és középkori szobrok töltik meg, közük egyik kedvencem is ott díszeleg.

Cellini bronzszobra, melyen Perszeusz mutatja fel a Medúza levágott fejét. 1554-ben, mikor a mű készült és túl volt a mester már néhány sikertelen öntésen, jóakarói mindenáron meg akarták győzni vállalkozása lehetetlenségéről. A Perszeusz kezében tartott Medúza feje ugyanis annyira bonyolult forma, hogy sokan képtelenségnek tartották a megalkotását. Cellini viszont nem adta fel. Állítólag a családi bútorok is az öntőkemencében végezték, de a mű elkészült.

Történt még jónéhány dolog ma, de már holnap van, elég ennyi egyszerre. A következő program: 14.00 Uffizi