Az utolsó levél

Az utolsó levél                                                                   

Volt valami szívbemarkoló ebben. 

Október a kedvenc hónapom, erről írok és mesélek lelkesen, sokat.
Az őszi szín kavalkád, a simogatóan meleg fények, az Anyaföld megannyi ajándéka, gyümölcse örömmel tölt el.
Vidáman bújok a kedvenc pulóverembe, tekerem nyakam köré a sálam és örülök, hogy fázom újra.
Aztán legalább ekkora örömmel üdvözlöm este, a kályhában pattogó tüzet. Jó leülni, jó behúzódni a nyári forgatag után.

Majd eljön a november. Már máshogyan mint gyerekkoromban.
Akkor, emlékszem, egy nagyobb éjjeli fagy után, a másnap feltámadó, metsző szélben, szinte észre sem vettük mikor, lekopaszodtak a fák.
A hatalmas avarkupacok ott hevertek a deres fűben és anyukám születésnapja, Márton napja körül leesett az első hó.
Persze nem maradt meg, akármennyire is szerettük volna, de bekopogott a tél.

Most, ha szétnézek novemberben, még színes az erdő a hegyoldalon, épp  csak kikukucskál a falu a ritkuló lombok közül és az öreg fáimon még sok a lomb.
A fiatalok, akiket tavaly ültettünk, hamarabb elfáradtak a nyári gyökéreresztés nagy munkájában, már pihennek, de a többiek nem szívesen veszik tudomásul a búcsú idejét. 

A házunk előtt álló fiatal ámbrafa is hamar lombhullásnak indult, a szél kérlelhetetlenül penderítette le az ágakról a bíbor színű leveleket, egyet kivéve. 

Ott kapaszkodott a széllel dacolva, én pedig minden nap megnéztem, kitart-e még. 

Szívbemarkoló szimbóluma lett számomra az elmúlásnak.
A levél előbb-utóbb elengedi a fát, mert annyira megöregszik már, vagy letépi egy újabb szélroham, akárhogyan is kapaszkodna még. 

Ahogy álltam a fa alatt és néztem az egy szem levelet, tovább fűztem a gondolatot és az elmúlás passzív, megmásíthatatlan tényétől az elengedésig jutattam.
 

Hogyan vagyunk az elengedéssel?

Nehezen megy? Görcsösen ragaszkodunk?

Nem érezzük nehézségnek, de kitartunk az utolsó pillanatig? 

Reménykedünk, hátha valami közben megváltozik?

Útjára engedjük? Tovább lépünk? Kiselejtezzük? 

Próbáljuk azonnal pótolni?

Bele tudunk lazulni az elengedésbe? 
 

Elengedni sokféleképpen lehet és kell az életünk minden területén,
 egyszer majd ezt a földi létünket is.

A többi újra, remény, hit és világnézet kérdése. 
Én szeretnék könnyedén, táncolva-ringatózva alászállni és várni a tavaszt. 

Te hogyan éled meg az elmúlást, az elengedést?

 Aranyosi Ervin                            
 Utolsó levél

Őszi levél bágyadtan leng a fán.
Kapaszkodik, maradna még talán.
Az elmúlás sápadt képére ül,                      
ereje fogy, s hitében elmerül.
Mert nem hiszi, hogy véget ért a nyár,
és nem hiszi: – neki csak ennyi jár.
Maradna még, – az elmúlástól fél.
Kapaszkodik az utolsó levél.

Hiszi: Ő nem, csak egy a sok közül,
kinek a sors ezt hagyta örökül.
Neki a földön annyi dolga van!
– Aki elmegy, az mind boldogtalan!
Mert Ő bizony még őrzi ezt a fát,
mert nélküle szegényebb a világ.
Őrzi a fényt, lelkében a napot,
az életet, mit egykor megkapott.

Az élete, mint szép film úgy pereg,
Rügy bontó tavaszt úgy idézi fel,
mint születést, ha jött az égi jel.
Majd jött a nyár, lángoló szerelem.
virág is nyílt az apró levelen.
Gyümölcse érett, leszedték róla már,
elárvult lelke a megváltóra vár.

Eljött az ősz, a színe megfakult,
sok társa már réges-régen lehullt.
Kapaszkodik, – soha nem adja fel,
ígéret kell, hogy új tavasz jön el,
s ő visszatér, s megújul teste tán,
rügyként születő levél lesz e fán.
Fülébe súgja ígéretét a szél,
és földre hull az utolsó levél.