Arcok

Az a kellemetlen felismerésem támadt a hétvégén, hogy nem szeretek arcokat rajzolni, festeni. Az más dolog, hogy nem is tudok.
Amikor kerestem az okát, miért nem festek soha arcot, nem elégített ki ez a válasz, hogy azért, mert nem tudok, mert miközben kutattam a miértek után, furcsa félelem szerű bizsergést éreztem és ez nem esett jól.
Az első próbálkozások szüleményei, kettő volt szám szerint, csak erősítették a meggyőződésem, ezt inkább hagyjuk... Szinte megrémültem, ahogy rájuk néztem.
Persze csak nem hagyott nyugodni a dolog. Másnap leültem, ráhangolódtam, relaxáltam kicsit és ilyen ellazult állapotban hagytam, hogy a kezem vezessen. Tíz arc született, olajpasztell, vonal rajzok. Mind más-más karakter volt egy idegen, távoli világból. Hogy a tudatalattim valós személyekről, mélyre süllyedt emlékfoszlányokat hozott fel, vagy a fantázia világom alkotta őket csupán, nem firtattam. Csak néztem az arcokat és figyeltem az érzéseim.

Este aztán absztrakt festményeket nézegettem, csupa-csupa arcokat, portrékat híres és kommersz képeket, míg a félelmet már cseppet sem éreztem, felváltotta az izgalom és a kíváncsiság. Így aludtam el.
Reggel arra ébredtem, hogy festenem kell!
A két elkövetkező napon, összesen legalább nyolc órán keresztül festettem, néztem, festettem, néztem az arcokat.

Az élmény leírhatatlan, az íve azonban szépen követhető, hiszen a félelemtől a flow élményig, az eufóriáig jutottam.
Büszke vagyok és elégedett.

Na, nem az arcok művészi értéke villanyoz fel!
A bátorságomra vagyok büszke, hogy szembenéztem a félelmemmel.

Elfogadtam a kellemetlen érzést, megvizsgáltam minden oldalról és addig-addig törődtem vele, míg transzformálódott bennem és lelkesedéssé vált.

Veled történt már hasonló?
Közel mentél a kellemetlen érzéshez, vagy inkább hagytad?
Te hogyan lendültél túl a helyzeten?

Alkotni jó!
A művészet, terápia :)

Szeretettel,
Orsi

 

Ady Endre
Az idegen arcok

Ha idegen arcokat nézek,
Arcom ijedten földre vágom:
Óh, Istenem, mennyi más arc van,
Mennyi más arc van a világon.

Mennyi borús szem néz szemembe,
Mennyi homlok sápad rám némán,
Mennyi vádló álom és rejtély,
Mennyi nagy szomoruság néz rám.

Mennyi vád terped minden arcon,
Vádja letűnt s jövő időnek,
Mint láncos rab, félve, bűnbánón,
Csak föl-fölnézve nézem őket.

Valaha minden arc magáért
Vívott egy szörnyüséges harcot
És állanak rab ellenekként
Egymással szemben most az arcok.

Már-már alig is emlékeznek,
Hogy egykor egymással csatáztak,
De ott ég minden ember-arcon
Látatlanul kudarc, gyalázat.

S minden arcot, idegen arcot,
Midőn elfog a titkos emlék,
Legalább egyszer földerítni,
Megragyogtatni be szeretnék.